, , A tanárnő riadtan néz rá. Aztán váratlanul megfogja a karját, és magához vonja. Neki meg elakad a lélegzete, mondani akar valamit, de képtelen megszólalni. Érzi a nő mellét, ahogy a mellkasának nyomódik. Érzi szaggatott lélegzetét. És érzi a kezét, ahogy a hátát és a nyakszirtjét simogatja. Bizsergés fut végig a gerincén. Olyan erőteljesen, hogy a szeme lecsukódik. Mikor simogatta meg utoljára az anyja? És az apja megsimogatta egyszer is azóta, hogy az eszét tudja? Közben a mélyben egy hang sikít benne. Told el magadtól! Nyisd ki a szemed, és üvölts fel, hogy nem lehet! MOST!" A tizenhét éves Bence sokszor elképzeli, hogy zuhan. Hogy kilép ebből az egészből. Nem volna nehéz: egy ugrás a bérház tetejéről. Vajon mi tartaná őt vissza? Ha az anyja újra hozzájuk költözne? Ha az apja abbahagyná az ivást? Ha volna barátnője? Ha végre valaki szeretni tudná? Egy napon új tanárnő érkezik az iskolába, kopogó léptei felverik a folyosó csendjét. Vörös csizmát visel, feszül rajta a farmer, Bence nem tudja levenni róla a szemét. Néhány nappal később összefutnak, s a fiú hazakíséri a tanárnőt. Ami azután történik, arról nem beszélhet senkinek. Titkolózás, cinkos kacsintások, önvád - Bence nem ura többé a tetteinek. Úgy érzi, zuhanni kezdett, és hiába kapálózik, nem nyújtja senki a kezét.