Hadd éljünk ezen az olyan száraz földön. KARAKARA. Ez a szárazság hangja. Ez a száraz aszfalt és a homokos szél hangja. Ez a könyörtelen napsütés hangja, valamint egy hervadó faj hangja. Az „Alkonyat kora. Ez az emberi faj elöregedésének időszaka, amikor a „Mások néven ismert hibridek – akik emberek, de nem – nagy számban léteznek. A nedvesség nélküli föld szélfútta kopárjain az emberek egy kis csoportja él egy olyan világban, amelyet már nem ismer. Egy autópálya szakaszon, messze a város szívétől van két ilyen ember, akik egy kis étkezőt vezetnek. Számukra a világukat átformáló körülmények sokkal kevésbé aggasztják, mint a szállítójárműjükbe bepakolható ebéddobozok száma. Hiszen az ügyfelek éhen hagyása nem tesz jót az üzletnek, és az üzlet táplálja őket. Napról napra üzletük végtelen munkájával foglalják el magukat. Mindennapi életük kényelmes egykedvűsége azonban a feje tetejére áll, amikor a szállításról hazafelé menet egy nagy bőröndöt fedeznek fel az út mellett. A bőröndön mozdulatlanul fekszik egy rózsaszín hajú fiatal lány... Bár kiszáradtak, társaságot tartanak egymásnak, és miközben üregesek, kitöltik egymás üregeit. Így fognak élni ezen az olyan száraz földön. Jellemzők: A történet folytatása KARAKARA-tól Ismerje meg Rebeccát = Valentin, egy nap meglátogatja Leon étkezőjét. Gyengéd, gyengéd személyiséggel és egy idősebb nővér hajlamával hibátlanul végez minden háztartási feladatot, és kiváló kertészeti ismeretekkel rendelkezik – ez ritka ebben az „Alkonyatkorban. De az igazság az, hogy bizonyos "körülmények" között van... Ismerje meg Mari=Mizuno-t, ez a lány éjjel-nappal edz, aki nagy becsben tartja a nindzsákat. Leon az éhhalál szélén találja őt, és a segítségére siet, ami miatt nagyon tiszteli őt. Soha nem késik a képzésben, ami nagyszerű fizikai képességekre készteti – ezt teljes mértékben kihasználja, és önként vállalja az étterem őrzését.