A második világháborút követően Olaszország a vereség és a közepes teljesítmények negatív emlékeivel küszködött, és sokáig dolgozott a kudarc és a hozzá nem értés megbélyegzése alatt. A háborút pusztán a múlt elfeledendő maradványaként az alkotmány kifejezetten elutasította, de a NATO létrejötte azt jelentette, hogy az olasz fegyveres erőket gyorsan átszervezték és a korábbitól teljesen eltérő nemzetközi keretek között bővítették. A félelmetes keleti invázióra készülve, valószínűleg Jugoszlávián keresztül, Olaszország fontos szerepet játszott a Földközi-tengeren. Ennek ellenére az ország stratégiai kultúrája, a reálpolitika és a pacifista tendenciák keveréke, súlyosan befolyásolta a katonai politikát. Az olasz hadsereg első pillantásra alul felszereltnek tűnhet NATO-társaihoz képest. Megjegyzendő azonban, hogy keleti határukon egy jól megerősített, többnyire zord hegyvidéki terepet kellett volna megvédeniük. Ezen túlmenően az egységek minősége jelentősen eltért a hadseregben. Néhányan jobban képzettek vagy jobban felszereltek voltak, például a híres Alpini hegyi csapatok vagy válogatott páncélos és gépesített dandárok. Mindazonáltal a játékos még mindig úgy érezheti, hogy alulfegyverzett vagy hiányzik bizonyos szempontból, ezért páncélos, gépesített vagy gyalogos haderejét mindig erős támogató eszközökkel kell megerősíteni. Ez egyben azt is jelenti, hogy nagy gondot kell fordítani a mobilitásra, az oldalsó kapcsolatokra, és hangsúlyozni kell a terepburkolat maximális kihasználását; kihívást jelentő és dinamikus játékstílust biztosít. A kerítés túloldalán Jugoszlávia volt. Földrajzilag a NATO-üllő és a szovjet kalapács között elhelyezkedő invázió kilátása tartósan uralná a jugoszláv stratégiai terveket. Különösen a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozásának 1968-as tanúja volt, a jugoszláv katonai doktrína arra összpontosított, hogy ötvözze nagy haderejét a partizánok gerilla-tapasztalataival a második világháborúban. A tervezés során ez azt jelentené, hogy a fegyveres erők konvencionális hadviselést hajtsanak végre egy országos fronton, időt nyerve a tartalékok és a lakosság mozgósítására. A kis területi védelmi egységek a reguláris csapatok mellett a helyi területeken vesznek részt, hangsúlyozva a mobilitást, valamint a könnyű gyalog- és páncélos fegyvereket. Mivel minőségi és mennyiségi szempontból is nehéz volt fegyverkezési paritást elérni a valószínű ellenfelekkel, a jugoszlávok igyekeztek a korlátozott honvédelmi erőforrásokat a leghatékonyabb módon felhasználni, ritkán, ha egyáltalán elpazarolták a legelavultabb fegyvereket is. A játékban szereplő egységek, valamint a harci taktika ezt a stratégiát tükrözi. Jugoszlávia egy nagyon kiegyensúlyozott, mindenre kiterjedő erő, amely minden területen kielégítően teljesít, de lehet, hogy nem mindig jeleskedik. Ezért a kombinált fegyveres megközelítés rendkívül fontos, amikor technológiailag kiváló erőkkel kell szembenézni. És bár a jugoszláv hadsereg súlypontját a gyalogsági alakulatok képezik, amelyek igen változatosak, logisztikailag nem igényesek és túlélhetőek, a páncélozottak és a gépesítettek minden bizonnyal megnehezítik minden ellenfél számára.