A varázslókban és a kalandorokban egy közös vonás van: boldogan kezdenek kavarni minden baljós, fénylő műtárgyat, amit romokban találnak, ha úgy gondolják, hogy nyerhetnek érte valamit, legyen az a világot összekovácsoló misztikus hatalmak ismerete, vagy valami csillogó újdonság. kard, vagy ne adj isten, a barátság ereje. Akárhány koponyát is vésnek a dologra. Persze a mágusok felkészültebbek lehetnek, és a megfelelő okokból teszik... néha. De ez nem változtat azon a tényen, hogy veszélyes erőkkel játszanak, és ha kudarcot vallanak, nagyot buknak. És legtöbbször ezek a kudarcok átformálják az őket körülvevő világot. Általában füstölgő kráter formájában. Vagy valami sok csápos. Nos, Argus Windell nagyon jó varázsló volt, pontosabban egy arkanológus. Mindent tud az ősi leletekről, de azt hiszem, egy háború kellős közepén elszabadult apokalipszis módot ad arra, hogy megváltoztassa a nézeteit az egész „világegyetem titkainak leleplezése dologról. Így hát visszavonult, békét és csendet keresve. De ezt nem könnyű elérni egy olyan világban, amely tele van tüskés hajú búbákkal, akik hatalmas kardjukat vonszolják, és összezavarják a dolgokat választottjukkal. Különösen akkor, ha megpróbálja távol tartani az egyik veszélyes eszközt hősi kezüktől.