Vallás és Videojáték. Kapcsolatuk zilált, távoli, mint a haragos rokonoké: ritkán találkoznak úgy, hogy valódi mélységben beszélgessenek, vagy hogy inspirálják egymást. Persze sok játékban vannak belső világok, belső vallások - ritka például az őrült, pusztító istenben hívő antagonista nélküli japán szerepjáték -, és amennyiben egy-egy játék témája a keresztény világ térhódítása, akkor természetesen elegendő keresztet és pokol-utalást pakolnak a játékba a lelkes fejlesztők: ez ugyebár a feladat, a kitűzött cél. Az El Shaddai azonban egy tisztább, őszintébb formában nyúl a mitológiához és a spiritualizmushoz. Az egyetlen tudatosan vállalt hendikeppje az, hogy játék: éppen emiatt akciót, valami szabályrendszer szerint működő belső torzítást kell tartalmaznia. A veterán fejlesztők (többnyire volt Capcom-fejlesztők, akik olyan címeken dolgoztak korábban, mint a Devil May Cry, az Okami, és a Viewtiful Joe) is érezték ezt, éppen ezért az El Shaddai történetét és mondanivalóját egy hacknslash-platformjáték hibridbe csomagolták be: a végeredmény egy olyan játék lett, amiben interfésszel, ikonokkal és HP-kijelzővel soha nem fogsz találkozni. Semmi nem állhat tehát a vizualitás útjába. Csak mi magunk.